Képzőművészet - Archív

Hidegvérrel. Ami a magyar romák elleni rasszista támadások után maradt

Turay Balázs fotóművész kiállítása

Megnyitja: Szőke Sándor

Megtekinthető: 2012 03 27

2012. március 7. 19.00

A roma családok és közösségek elleni fegyveres támadások befejeződése óta két és fél év telt. Ez alatt az idő alatt a legtöbb család megértette, hogy kevés külső segítségre számíthat a társadalom vagy az állam részéről. A túlélőknek, családjaiknak és a roma közösségeknek azzal kell szembesülniük, és azzal kell megküzdeniük, hogy történhet bármi, érheti őket bármilyen tragédia, leginkább csak magukra számíthatnak. A támadásokat nem követte konzisztens rehabilitációs program kidolgozása, mely valóban hosszú távú és személyre, közösségre szabott segítséget nyújthatott volna az érintetteknek. Ez pedig azért probléma, mert sem az áldozatok, sem a többségi társadalom nem részesülhet abból a talán katartikusnak nevezhető élményből, mely a gyilkosságok után a közösen elvégzett gyászmunkát kísérhette volna. A családok nem csak a támadások során maradtak egyedül, hanem a gyász során is. Mi pedig csak asszisztáltunk ehhez az elmúlt években.

A kiállítás képei a támadások óta eltelt időben készültek a túlélőkről és a helyszínekről.

Szőke Sándor: Turay Balázs fotói elé…

Ma tíz éve hangzott el Karlheinz Stockhausen botrányt keltő mondata 9/11 lángoló duplatornyai kapcsán:

“ Íme, a valaha készült legnagyobb műtárgy”…

Az összes, tragédiát megörökítő, feldolgozó, szublimáló vagy nyerssé hántoló műalkotás belső ellentmondásaira, etikai, esztétikai helyzetének problémáira utalt – persze sokkoló módon. A kijelentés maga is egy műalkotás része: a tóba dobott kő, ami nélkül a vízkarika nem tudna tovagyűrűzni, táguló, koncentrikus köreivel.

Igen – a szörnyűség esztétikája a kollektív tudatalattiról közöl információt És persze – a kollektív tudatról is, szerencsés esetben. Bár nem feltétlenül vonzó dolgokat. Ugyanakkor – a művészről is. Elkerülhetetlenül.

A fotó – és persze elsősorban a portré, de a személyi intimitást környékező enteriőr, tájkép ugyanúgy -az interperszonális távolságról szól. Ahogyan a távolságot állítjuk a fényképezőgépen – úgy állítja be tudatosan/tudattalanul a fotós a “lélekközi távot”: ez lenne a “nem túl közel menni – nem túl távol maradni” tudománya.

A cigánygyilkosság-sorozat túlélőiről– mint oly sok más, drámai esemény szereplőiről –készültek más fotók. Nem feltétlenül művészi igénnyel. És ebből következően általában nem éppen a fent említett távolság pontos, ösztönös kalibrálásával… Az “Orientalisták” (abban az értelemben, ahogyan Edward Said használja e kifejezést) önmagukat fotózzák e képeken – akár rajta vannak, akár nem: jelenlétük beszámolója a fotó. Náluk a szegény bennszülött helyettesíti az épp hogy lecserélt korábbi oroszlánt, egy átnyújtott ajándék pedig az egykori puskát: az elejtett vad feletti büszke vadász, kezében díszes fegyverével az igazi téma. Ezek a nem is olyannyira rejtett ritualitások visszavezetnének bennünket a barlangrajzok világába, a művészi ábrázolás geneológiájához. De ami akkor a vadászatról mint eseményről leszakadt – az a művészet maga volt, az elemi “megragadás” “leterítés” esztétikaivá válásának csodája. Az első szublimálás, talán- Ez ma a pseudo-dokumentaristák nagy részénél siralmas giccs, a tetszelgő Nárciszok öndokumentációja,…A szublimáció ellenkezője: a fotó igazi tárgya elsikkad – és csak a motiváció didaktikája ünnepli önmagát…

Balázs képei viszont nem Turay Balázsról szólnak. Van tárgyuk, erős tárgyuk.

És történetük. Kondenzált képek. Nem csak abban az értelemben, hogy van mögöttesük: ez nem emelné ki őket a tisztességes dokumentum-fotók közül nagyon. De valami mégis kiemeli: megpróbálom értelmezni mi lehet ennek a tömörítésnek, ezen sűrítésnek a háttere.

Ami azonnal érződik: ott van ezeken a képeken komplementereik szellemképe : a sok-sok soha el nem készített ős-, és testvér-fotók sora. Egymás alatt, egymásra nem-exponálva. Látszanak azok az órák, amit Balázs ezekkel az emberekkel töltött, géppel a nyakában – de nem célraemelve azt. A jelenlét győzelme a voyeurizmus felett.

(Azaz: a Stockhausen-i kijelentés egyik rejtett kérdésére a világos válasz: fontos a műalkotás – persze. Fontos a kép – bizony. De – se nem gyújtunk érte tornyot, se nem halasszuk el a tűzoltást, sem a menekülők könnyeinek letörlését. Akkor fotózunk – amikor lehet – és talán ha jobban megnézem ezeket a képeket: amikor: kell.)

És persze: ott van a világos hovatartozás: a gyász, a fel-nem-tehető kérdések csendjének megosztása, tisztelete. Ezek a végtelenített arcok, ezek – a megváltozhatatlan múlt sötét, kidőlt erdejébe vezető – rom-tájak, táj-romok: ítéletek.

A képek áldozatokról szólnak. Közvetlen, vagy épp-hogy közvetett áldozatokról: a rasszista sorozat-gyilkosság mögötti felperzselt tájakról: belsőkről és külsőkről. Nem csak egy arc, egy házfal néz vissza ránk: a bűntény is, az abban bujkáló dráma, és legvégül: az érzelmi konklúzió: a tragédia. Egy ország tragédiája.

Fogadjuk ezeket a képeket azzal a prediszpozícióval, amivel Turay Balázs készítette őket. Azaz: méltósággal – és szeretettel.

  • Hidegvérrel - Alsózsolca, 2011 - Turay Balázs